A legfiatalabbak már aligha emlékeznek a Magyar televízió műsorán futó ifjúsági pantomim sorozatra, de aki a nyolcvanas években volt gyerek, az bizonyára szívesen fogadja Karsai Veronika, azaz Csepke válaszait, melyet munkatársunk kérdéseire adott.

M.P.:A Madách Imre Gimnáziumban végeztél, aztán a későbbiekben ott tanítottad a diákokat színháztudományra. A tanítványaid emlékeztek még a Varsányi Ferenc rendező-forgatókönyvíró keze alól kikerült Csepke karakterre? Tudták, hogy volt idő amikor te jelentél meg nap mint nap a televízió képernyőjén?
K.V.:Elsősorban pantomimet és drámát tanítottam, az itteni mozgásszínházi szakkörből nőtt ki tulajdonképpen jelenlegi társulatom, a Mimage Pantomim Színház és Stúdió. Ez csak egy kiegészítés a színháztudomány tanítása mellé, ami csak fakultációként működött, és nem is volt túl hosszú életű, bár nagyon szerettem; legkedvesebb diplomám a veszprémi teatrológusi. Hogy emlékeztek-e, emlékeznek-e Csepkére? Többnyire nem. Ez a korosztály már sok csatornát nézhet, és talán azóta nem is adták a sorozatot. A szülők viszont szinte mindig fölfedték előttük a „titkot”, úgyhogy előbb-utóbb mindig kiderült.

M.P.:Miként választottak ki téged az aranyos, eleven kislány, Csepke szerepére?
K.V.:Szüleim voltak a sorozat szakmai vezetői és főszereplői, valamennyi társuk tanítványaik közül került ki. Én édesanyám gyermekegyüttesébe jártam ez idő tájt, ott esett rám Varsányi Ferenc rendező választása egy korabeli castingon.

M.P.:A klasszikus értelembe vett színészkedést teljesen abbahagytad?
K.V.:Nem volt mit abbahagyni, sosem voltam prózai színész. Megtaláltak egy-két szereppel, szívesen is csináltam, kihívás volt, de tisztában vagyok az efféle hiányosságaimmal, így erőltetni nem erőltetem. A mozgásszínészet olyan sokrétű, és a pantomim olyan nehéz és csodálatos, és olyan kevesen művelik magas szinten, hogy inkább ezt az oldalamat próbálom tökéletesíteni, ezt a perspektívát tágítani. Amit a prózai színházban nagyon szeretek, az a mozgásrendezés: megérteni, kibontani, mit is kíván a rendező, és a mozgás minden apró szegmensére kiterjesztve segítségképpen színpadra tenni; ez nagyon izgalmas, nagyon szeretem.

M.P.:Napjainkban a Mimage Pantomim Színházat vezeted. Mit gondolsz mennyire nyitottak az emberek manapság a pantomimra, mint művészetre? K.V.:Nagyon. Valahogy ismét egy olyan korba értünk, ahol az emberek nagy részének túl sok már a beszéd, többre tartják a csendet és a gondolkodást. A pantomim olyan, mint az olvasott mese. A gyermek képzeletében jelenik csak meg. Lehet, hogy egészen másképp, mint ahogy mi elgondoljuk. Tőle függ, hogy milyen. Ahogy egy kedves tanítványom mondja: a pantomim a képzelet dolga. Mert amit te eljátszol a színpadon, azt te látod csak olyannak. A néző sokszor mást lát, máshogy érti, más árnyalatok, érzések jutnak el hozzá a saját korának, lelkiállapotának, tudásának megfelelően. Ő hozza létre saját előadását, és ez nagyon különleges folyamat.

M.P.:Mikor döntötted el, hogy a pantomim lesz az, ami meghatározza az életed?
Mérföldkő volt e tekintetben a ’92-93-as Ki mit tud?. Ez alkalomra készítettem az első szólóimat, és az itteni visszajelzésekből szembesültem először azzal, hogy amit csinálok, annak hatása van, az jó. Rendkívül nagy élmény volt részt venni a televíziós előválogatókon és a tévés döntőkön, más és más elismert színészek, művészek pozitív kritikáit hallgatni fordulóról fordulóra. Kinyílt előttem a világ. No nem ténylegesen, mert lehetőségekkel nemigen párosult az itteni sikermenet, de kiderült számomra, hogy valami különlegeset tudok a témában, és, minthogy szeretem is csinálni, talán érdemes lenne komolyabban. És onnantól rengeteg időt, energiát, ideget… fektettem abba, hogy legyen mit, legyen kivel, és legyen kiknek játszani.

M.P.:Gyerekként mindenki kipróbálja a pantomimet. Sőt már ekkor bennünk van egy bizonyos készség, ahogy játszunk, "pantomimezünk" a babákkal, állatokkal, de profin űzni ezt a mesterséget egészen más lehet. Játszani az izmokkal, a mimikával, szavak nélkül elmondani mindazt, amiket szavakkal is nehéz igen nagy teljesítmény. Mit ajánlasz a mai fiataloknak, miért kezdjenek el pantomimezni?
K.V.:Valóban, a gyermekeknek veleszületett tulajdonsága az utánzás, a képzelet, a játék, amelyek talán a legfontosabb alapkövei a pantomim műfajának. És igen, ez tényleg távol áll azért a színházi műfajtól. Mert én annak látom a pantomimet, ekként is kezelem és dolgozom vele. Nem fehér arcú mutogatókra kell gondolni ma már, ha pantomimről beszélünk. Nem is idegenforgalmi csomópontok ritkán mozduló élőszobraira. Hanem valóságos, szólni képes, nagyon mély vagy épp kirobbanóan szórakoztató XXI. századi műfajra, amely a mozgás- és gesztusszínház elemeit is magába vonta, amely nem egy zárt rendszer, hanem bátran nyúl az erős technikai alapokon túl bárhová, ahonnan eszközre van szüksége a mondandóhoz. Hogy miért kezdjenek pantomimezni a mai fiatalok? Mert jó. Jó játék, nagyszerű csapatmunka, kihívás, önmegvalósítás és -megismerés, sport és színház egyszerre. Hamarosan újra indul kezdő tanfolyamunk, mindenkit szeretettel várunk, bárki kipróbálhatja magát..

M.P.:Készültök a társulattal gyermekelőadásra? Értik a 10 év alatti gyermekek a pantomim műsorokat?
K.V.:A legkülönbözőbb meghívásoknak teszünk nagy örömmel eleget, így vannak gyermekeknek, fiataloknak szóló összeállításaink is. Ritkán játszunk viszont egész kicsiknek, de hosszú éve dédelgetek ilyen terveket: vannak konkrét, természetesen a megszületésükig titkos forgatókönyv foszlányaim is, amelyek remélem, egyszer színpadra kerülhetnek. Ugyanakkor tény, hogy már a kétévesek is remekül mulatnak a szórakoztató darabjainkon: ők leginkább azt szeretik, hogy felismernek fiktív táragyakat, tevékenységeket, és persze azt, hogy minden bizonnyal komoly felnőttek bohócot csinálnak magukból előttük. A szüleik pedig az előadás számos rétegén képesek hahotázni: kitűnő családi program lehet tehát egy pantomim-előadás.

M.P.:Kérlek, idézz fel egy kedves emléket valamely előadásotokról.
K.V.:Hú, sok ilyen van. Nehéz választani. Legyen egy 2010-es: a társulatom tízedik születésnapját ünneplő Aki elindult… című előadásban játszottunk együtt először nagyszínpadon a tanítványokkal. Azelőtt mindig technikusként funkcionáltam, amikor játszottak, sosem láttam, mi zajlik a függöny mögött. Volt ebben az előadásban egy Tükör című jelenet, szívem egyik csücske. Bár 22 növendékem játszotta a darabot, volt egy rész, amikor azt szerettük volna elhitetni, hogy legalább 62-en vannak, így a színpad mögött szélsebesen átrohanva kellett újra és újra megadott sorrendben színre kerülniük. Elképesztő szervezettséget és odafigyelést igényelt ez: tudni, hogy kit kell előre engedni, kinek kell gyorsabban szaladni, kinek melyik időpillanatban a színpad mely harmadában megjelenni és mit is csinálni… Én hátul álltam a függöny mögött, természetesen a „forgalomtól” távol, és figyeltem, hogy milyen hihetetlen precíz ez a kavalkád, hogy mennyire érzik és tisztelik egymást a társulatom tagjai, hogy szó nélkül milyen koncentráltan dolgoznak, miközben amint színpadra lépnek, bámulatos jelenléttel viszik tovább az előadást. Szóval csak álltam ott és sírdogáltam örömömben; ebből az aspektusból sosem láttam még őket.