- Ön itt van:
-
Kezdőlap
- Kultúr-sarok
Mesék
Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének.
Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
– Ostoba mendemonda, semmi más – jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte.
Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
– Három kérdést adok fel neked – mondta. – Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
Volt valahol a világon egy ember, s annak volt egy feIesége. Ez az ember mindörökké azt mondogatta a feleségének:
-Én az egész világ eszét a kalapom fejében hordozom.
Gondolta az asszony: „Várj csak, mert megpróbálom én egyszer, hogy olyan okos vagy-e te, amilyennek mondod megpróbálom Elmegyen egyszer ez az ember szántani, s meghagyta a feleségének, hogy vigye ki neki délre az ételt. Megcsinálja hát az asszony az ételt, vinni akarja ki a szántóba, s amint kimegyen a kapun, egy asszonnyal találkozik, aki halat árult, s kénálta halára a halat. Veszen is az asszony a halból, az ételhez teszi a kosárba, s úgy ment a szántóba. Mikor kiért a szántóba, a halakat egymás után lerakta az eke után a borozda tetejére. Mikor az ura visszafordult az ekével, észrevette a halakat, felszedte, s azt mondta a feleségének:
- Látod-e, feleség, milyen okos ember vagyok: még a földben is halat tudok termeszteni. Vidd haza ezeket a halakat, s csináld meg vacsorára. Az asszony hazavitte, meg is csinálta a halakat, de meg is ette mind egy befaló falásig, s az urának fuszulykát főzött. Mikor az ura hazajött, megette a fuszulykát, s várta, hogy a felesége a halakat is vigye elé. De csak nem akarta elévenni. Kérdi a feleségétől:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.
A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.
A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:
- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?
- Én vagyok a Kacor király!
- Kacor király? Soha hírét nem hallottam!
- Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.
Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.
- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.
A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:
- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.
De az anyja:
- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.
De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.
Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:
- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?
Egyszer, amikor Mátyás király az országot járta, ráesteledett, aztán egy juhászhoz ment éjszakára. A juhász éppen birkapaprikást főzött, aztán meghívta a királyt is, mert nem tudta, hogy ő a király. Mikor esznek, egyszer csak a király bicskájára egy olyan darab hús akadt, ami nem kellett neki, aztán visszalökte a bográcsba. Erre a juhász fogta magát, aztán a kése nyelével egy nagyot csapott a király kezére.
- Tanuljon meg becsületesen enni! - azt mondja.
Megették a paprikást. Reggel köszöni a király a szállást meg a vacsorát, azt mondja a juhásznak, hogy látogassa meg őtet Budán, mert ő ott varga a királynál.
- Olyan pár bocskort szabok kendnek - azt mondja -, hogy haláláig eltart.
Mikor hazaért, mindenkinek mondta, hogyha jön a juhász, igazítsák hozzá.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy királynak három fia. A három királyfi sohasem járt ki a faluból, s egyszer összetanakodtak, hogy megmondják az apjoknak: „Engedjen el minket szabadságra, hogy mi is tanuljunk és lássunk valamit a világon." A kisebbik bement az apjához, s köszönté:
- Adjon isten szerencsés jó napot, felséges atyám! - Isten hozott, kedves fiam, hát mi az újság?
- Azért jöttem, felséges atyám, engedjen el minket szabadságra.
- El is engedlek, kedves fiaim, menjetek szabadságra, hogy tanuljatok, lássatok valamit.
A három királyfiú felült három lóra, s elindultak. Mentek, mendegéltek, s estére beérkeztek egy nagy rengeteg erdőbe. Azt mondja a legkisebbik a bátyjainak:
- Üssük fel a kardot, s te pedig, legnagyobbik bátyám, esküdjél meg a kard markolatára oly formán, hogy virrasztasz felettünk, amíg aluszunk. Virrasztott is tizenkét óráig, akkor odament egy tizenhét fejű sárkány, s azt kérdezte:
- No, te királyfi, hogyan vívjunk meg mi ketten? Miért mertetek az én erdőmbe jönni, mikor még itt a madárnak sem szabad járni?
- Ahogy neked tetszik - felelte. - Hát vagdalkozzunk össze.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska meg egy jércike; amint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jércike egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett fulladozni, kérte a kakaskát:
- Eredj, kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a kökénytől.
Elment a kakas a kúthoz.
- Kút! Adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől.
- Nem adok biz én, míg nekem a fától zöld gallyat nem hozol.
Elment a kakaska a fához.
Nohát a Luca napját úgy kezdték, hogy mán előtte való este fokhagymával megkenték a kaput, meg ajtókot, mindig keresztet rajzoltunk rája, meg az ólakra is, a tyúkólra, meg a disznóólra, hogy a boszorkáknak akkor nem vót hatalma rajta, ha meg vót fokhagymázva. Akkor mán a boszorka az eltávolodott tűle. Az nagy ellensége vót.
Azt a lucaszéket úgy beszélték, hogy Luca napján elkezdték csinálni a széket, és akkor minden nap csináltak bele, faragták, ugye fúrták-faragták kézzel, akkor minden nap csináltak annyit karácsony bőjtjéig. Karácsony bőjtin oszt elment vele, aki csinálta, be oda a templom ajtóba, ráállt a székre. De hogy az akkor mán meglátta a falu boszorkányát. Hogy az már nem fért be az ajtón, mert annak már szarva vót, hogy féloldalt köllött a fejit, fordítani köllött a rajta a fejin, hogy az nem fért be az ajtón. Na, akkor oszt mikor hazafelé mentek, hogy majd meglesi, hogy ki, meg hova megy a boszorka. És akkor aki ügyes vót, az meg vitt magával mákot, oszt a mákot elhanyította, és akkor mán nem tudott utána menni, mert mán akkor nem látta az utat... De hogy meg merte-e valaki csinálni? Mert aszondták, hogy akkor a boszorkák aztat szétszaggatták vóna.
Magyar Zoltán
A herencsényi mesemondó - Balassi Kiadó
Budapest - 2004
Forrás: www.nepmese.hu
Egy szegény ember talált egy nagyon nagy tököt. Elvitte Mátyás királynak, odaadta ajándékba. A király meg pénzt adott a szegény embernek, annyit, hogy két ökröt vehetett rajta. Így aztán négy ökrön szánthatott, mert azelőtt is volt kettő.
A szomszédja, a gazdag ember kérdezte, hol vette azt a két ökröt. A szegény ember elmondta, hogy így meg így, talált egy nagy tököt, aztán Mátyás királynak adta ajándékba.
- Na, jól van, majd viszek én is valamit.
Volt neki egy szép csikója, odaadta a királynak ajándékba. Nézi Mátyás a szép csikót, egyszer azt mondja:
- Ez már csakugyan szép csikó, ilyet még magam sem láttam!
Odavezeti a gazdag embert a tökhöz, hogy hát ő látott-e már ilyen nagy tököt.
- Na, már ilyent még magam sem láttam!
- Na, legyen a magáé azért a csikóért!
Mert Mátyás király tudta, hogy a gazdag ember nincs rászorulva a pénzre. Azt a tököt adta neki, amit a szegény embertől kapott. Ilyen igazságos volt!
szerk. Tóth Béla
Legeltetés a három sárkány pusztáján - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 19
Forrás: www.nepmese.hu
Békát fogott a holló, csőrébe kapta, s felrepült vele egy háztetőre. Amint zsákmányával letelepedett a tető szélén, a béka hangosan kuncogni kezdett.
- Mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte a holló.
- Semmi, semmi, kedves Holló nővér - válaszolta a béka -, szóra sem érdemes, csak azon nevettem, hogy milyen szerencsém van. Az apám ugyanis itt lakik, éppen ezen a tetőn. Rendkívül erős, roppant haragos természetű ember. Bizonyosan bosszút állna azon, aki bántani merészelne engem.
A holló bizony nem nagyon örült e szavaknak, s jobbnak látta, ha biztonságosabb helyen fogyasztja el zsákmányát. Átröppent hát a tető másik oldalára, az esőcsatorna mellé. Itt pihent pár pillanatig, s már éppen neki akart kezdeni a lakomának, amikor észrevette, hogy a béka megint jóízűen kuncog.
- Hát most mit nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte.
Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott.
A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen.
No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik - az egy kicsit bolondos volt - hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott.
A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak.
A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra.
Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér.
“Hm - gondolja magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát."
Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:
-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?
- Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!
Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:
- Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!
- Minek az te?
- Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.
Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:
- Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!
Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:
- Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!
Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják - hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.
-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.
Na biza várták, hogy majd a só fehéredik - nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:
- Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!
Azt mondja a bíró nekik:
Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:
- Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe, vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet, a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.
- Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet elhagyjam.
- Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is csinálhatod a koporsónkat.
Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!
A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska megszólalt szipogva-szepegve:
- Hallottad, mit végeztek felőlünk?
Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége és egyetlen egy leánya. Egyszer nehéz beteg lesz az asszony s merthogy érezte a halála óráját, ágyához hivatja a leányát s mondja neki:
- Édes leányom, érzem, hogy közeleg halálom órája. Csak azt az egyet kötöm lelkedre: maradj jó, mint eddig voltál s akkor megsegít az Isten. Ne sírj édes lányom, lenézek rád az égből s veled leszek mindég.
Többet nem mondott az asszony, lehunyta a szemét s meghalt.
Na, eltemették az asszonyt nagy pompával, elsiratták nagy jajszóval, aztán telt, múlt az idő, de a leány nem feledte édes anyját, minden nap kijárt a sirjához, ott szive szerint kisírta magát. De azt sem feledte el, hogy mit kötött a lelkére az ő édes anyja s olyan jó, olyan szelid volt azután is, mint annak előtte.
Gondolta a gazdag ember: még sem hagyja anya nélkül ezt a leányt s esztendő múlva asszonyt hozott a házhoz, kinek két leánya volt. Szép leány volt mindakettő, de a milyen szép, épolyan gonoszlelkü mindakettő. Haj, szegény árva! Még csak most lett igazán szomorú az élete! Egy nap, két nap alig hogy eltelt, a mostohatestvérek nem engedték meg, hogy az árva velük egy szobában legyen, kikergették a konyhára.
- Ott a helyed, mondták, a ki enni akar, dolgozzék.
Egyszer volt egy ember s annak hét fia. Ez az ember mind azért imádkozott, bárcsak az Isten áldaná meg egy leánygyermekkel is. Isten meg is hallgatta sűrű imádságát, s megajándékozta egy szép kicsi leánykával. De ez a leányka olyan gyenge volt, mikor a világra jött, hogy attól tartottak, egy napot sem él. Nosza, szalasztották a hét fiut, hozzanak friss forrásvizet az erdőből, azzal keresztelik meg a gyermeket, nehogy kereszteletlen haljon meg. Szaladtak a fiuk az erdőbe, de mikor a forráshoz értek, mind első akart lenni a merítésnél, s a korsó szépen beleesett a kútba. Bele ám, s merthogy mély volt a kút, nem tudták kivenni a korsót. Búsultak szegények, most már mit csináljanak. Nem mertek hazamenni, ott maradtak az erdőben, az apjuk pedig nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett velük.
- Bizonyosan játékba kaptak, mondta, s megfeledkeztek a vízről.
Hát csak nem jöttek a fiuk s az apjok mind haragosabb lett. Azon való nagy boszúságában, hogy most majd kereszteletlen hal meg a leányka, elkezdett átkozódni:
- Bárcsak mind a heten hollókká változnának!
Még jóformán ki sem röppent a szó a szájából, nagy cserregést, kárrogást hall. Föltekint az ember s hát hét fekete holló repked felette.
Hej, édes Istenem, nagy erős búbánat ereszkedett az ember szívére, de még nagyobb a felesége szívére. Sírtak, ríttak, a hajukat tépték, de sírhattak, ríhattak, a fiuk bizony hollók maradtak. Na, még szerencséjük volt, hogy a kislány nem halt meg, de sőt inkább napról-napra erősödött, szépült. A kis lány sokáig nem tudott arról, hogy neki testvérei voltak, de egyszer véletlenül meghallotta a szomszédoktól, hogy volt neki hét testvére s azok miatta hollóvá lettek.
Volt egyszer egy kis leányka, egy nagyon kedves kis leányka, a kit mindenki szeretett. Különösen a nagyanyja szerette ezt a kis leánykát: ha lehetett volna minden szépet rárak erre a kis leányra, annyira szerette, becézte. Egyszer egy piros bársony sapkácskát ajándékozott neki a nagyanyja s mert ez nagyon jól állott a kis leánynak s egyebet nem is akart viselni, elnevezték Piros sapkácskának.
Mondja egyszer az édes anyja a kis leánynak:
- Hallod-e, Piros sapkácska, a nagyanyád beteg, eredj, vidd el neki ezt a kalácsot s ezt az üveg bort. Kalácsot ha megeszi, bort ha megissza, jobban lesz a nagyanyácska. De jól vigyázz, sehol az útról le ne térj, az üveget el ne törd, mert akkor a te nagyanyácskád sohasem gyógyul meg.
- Ne féljen, édes anyám, mondta Piros sapkácska, útról le nem térek s addig meg sem állok, nagymamácska házához amíg nem találok.
A nagymamácska pedig kint az erdőben lakott, a falutól egy félórányira s Piros sapkácska nagy jókedvvel elindult az erdő felé. Ment, mendegélt, csakhamar beért az erdőbe s egyszerre csak találkozik egy farkassal. Piros sapkácska nem tudta, hogy milyen gonosz egy állat a farkas, nem félt tőle, ment vele szembe nagy bátran.
- Jó napot, Piros sapkácska, köszönt neki a farkas.
Egyszer volt egy ember s annak egy szamara. Vén volt a szamár s merthogy kevés hasznát vették a vénsége miatt, még a bogáncskórót is sajnálta a gazdája s azon járatta az eszét, hogy túladjon rajta. Azért, hogy szamár a szamár, mégis észrevette a gazdája szándékát s gondolta magában: elinal, mielőtt lebunkóznák. Mert, haj, háladatlan az ember, még az is kitelik tőle! Na, nem is sokat gondolkozott, búcsut mondott a kapufélfának s elindult - ugyan hová indult? Ő bizony egyenesen Brassóba indult. Hát oda minek? Minek? Akár hiszitek, akár nem - föltette magában, hogy beáll ott muzsikusnak. Ért ő ehhez is, hogy ne értene!
Ment-mendegélt a szamár s útközben találkozott egy kopóval. Vén volt ez a kopó is, ott feküdt az út szélén s sóhajtozott magában: hej, de megöregedtem, hej, de legyengültem! Bezzeg régen, mikor jól tudtam szaladni, de jó dolgom volt!
Megáll a szamár s kérdi:
- Mit sóhajtozol, mit keseregsz, kopó barátom?
- Hogyne sóhajtoznék, hogyne keseregnék, mikor leöregedtem, nem tudok szaladni! A gazdám már ki is mondta rám az itéletet: meglő, mivelhogy nem veszi hasznomat.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember s annak felesége. Erősen szegények voltak, de a szegénység miatt nem igen búslakodtak, annál többet a miatt, hogy akkora gyermekük sem volt, mint egy ütés tapló. Este, ha lefeküdtek, reggel, ha felkeltek, mind csak azon sóhajtoztak, imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg, habár csak akkorával is, mint a hüvelykujjam. Addig sóhajtoztak, addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta s meg is áldotta egy gyermekkel, de ez csakugyan éppen akkora volt, mint a hüvelykujjam, egy szetemnyivel sem nagyobb annál.
Hát bizony akármilyen kicsike volt a gyermek, övék volt, úgy örültek neki, hogy nem győztek eleget hálálkodni Istennek. S merthogy a gyermek annál nagyobbra nem nőtt, habár esztendő esztendő után múlt, elnevezték Hüvelyk Matyinak. No, de amilyen pirinkó volt Matyi, éppen olyan nagy volt az esze s akármibe fogott, vele járt a szerencse.
Egyszer a szegény ember készülődött az erdőbe, hogy fát vágjon s mind azon búcsálódott, hogy nincs, aki utána hajtsa a szekeret, már pedig minek legyen ott hiába egész nap ló s szekér, mig ő fát vág. Hallja ezt Hüvelyk Matyi s mondja:
Egyszer volt egy szabó s annak egy fia: akkora, mint egy babszem. Ezt a fiut Babszem Jankónak hivták, de a milyen kicsi, éppen olyan bátor s ügyes volt. Azt mondja egyszer az apjának Jankó:
- Édes apám, én elmegyek szerencsét próbálni, kicsi nekem a kend háza.
- Jól van, fiam, eredj, jó utat, hol sár nincs, mondta a szabó.
Kiválasztott a sok tű közül egyet, a leghegyesebbet, abból kardot csinált, Jankónak a derekára kötötte: - no, most mehetsz, fiam, ha megtámadnak, ezzel megvédheted magad.
Jankó fel is kötötte a kardot, de mielőtt útnak eredett volna, bekukkantott a konyhába, hadd lássa, mi lesz ebédre. Felugrott a tüzhelyre, a tüzhelyről a fazék szélire, belehajolt a levesbe s egyszerre csak potty! beléesett a fazékba. De még jóformán belé sem pottyant, a leves párája felkapta s megsem állott vele, mig a kéményen fel nem vitte, ki a levegőre, aztán egyet-kettőt bukfencezett Jankó, s potty! le a földre. Oda se neki - talpra ugrott Jankó, elindult s addig meg sem állott, míg egy városba nem ért, ott beszegődött egy szabóhoz inasnak. Itt nagyon jó dolga volt Jankónak, mert mikor adtak enni, mikor nem. Két-három napig csak hallgatott Jankó, de megunta a koplalást s azt mondta a szabónénak: - Hallá-e mest'ram asszony, lásson el jobban, mert külömben elmegyek holnap reggel s felírom a kapujára:
Sok pityóka, kevés hús,
Szegény inas, innen fuss!
Volt egyszer egy király s egy királyné. Hiába volt a sok ország, a tenger kincs, nem voltak boldogok, mert nem volt gyermekük. Lefektükben, felkeltükben mind azért imádkoztak, hogy Isten bár egy gyermekkel áldaná meg. Addig imádkoztak, hogy Isten meghallgatta kérésüket s megáldotta egy szép leánygyermekkel, de olyan széppel, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Na lett egyszerre öröm a királyi palotában. Nagy vendégséget csaptak, arra meghívták az egész atyafiságot, minden jó emberüket s ezenkivűl a bűbájos asszonyokat is, hogy mindenik valami jóval, széppel megajándékozza a kicsi királykisasszonyt.
Éppen tizenhárom bűbájos asszony volt az országban, de hogy, hogy nem, egyről megfeledkeztek, csak tizenkettőt hívtak meg. Hát volt nagy dinom-dánom, ettek, ittak, vigan voltak s a nagy dinom-dánom után a bűbájos asszonyok sorba a bölcsőhöz léptek is mindenik megajándékozta valamivel a kicsi királykisasszonyt. Egyik szépséget, másik gazdaságot, harmadik kedvességet adott, s így tovább, kitől ami tellett. Mikor éppen a tizenegyedik bűbájos asszonyra került volna a sor, betoppant nagy mérgesen a tizenharmadik s elkezdett átkozódni.
- Nem hívtatok meg engem, úgy-e! Hát meg is átkozom a királykisasszonyt, hogy mikor tizenötesztendős lesz, szúrja meg a kezét egy orsó s haljon meg szörnyű halálnak halálával.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, volt egy királyné. Ez a királyné - halljatok csudát! - olyan királyné volt, hogy maga szabta, varrta a ruháját. Egész nap el tudott üldögélni az ablak mellett, ott szabott, varrogatott s sóhajtozott magában, mert nem volt gyermeke. Egyszer, amint varr, megszúrja a tű az újját, s mit gondol, mit nem, kinyitja az ablakot, hogy frissen húllott hóval mossa le a vért. Mert éppen húllott a hó javában. Ahogy kihajolt az ablakon, három csepp vér lecseppent a hóba, s úgy megtetszett a királynénak a pirosság a fehér hóban, hogy elsóhajtotta magát: Hej, Istenem, ha megáldanál engem egy olyan gyermekkel, aki olyan fehér volna mint a hó, olyan piros mint a vér, s olyan fekete, mint az ablak ébenfa rámája! Isten meghallgatta kérését, megáldotta egy leánykával, ki fehér volt mint a hó, piros, mint a vér, s a haja olyan ragyogó fekete, mint az ébenfa. Merthogy fehér volt, mint a hó a kis leány, elnevezték Hófehérkének. De nem sokáig gyönyörködhetett a királyné Hófehérkében, attól kezdve, hogy kinyitotta az ablakot, elkezdett betegeskedni, lassanként elhervadt s meghalt.
Eltemették a királynét nagy pompával, de esztendőre telve a király újra megházasodott. Szép asszony volt az új királyné, de büszke, kevély, mindig cicomázta magát, folyton a tükör előtt állott, az ő csudatükre előtt, ki ha kérdezett tőle valamit, válaszolt rá. Egyszer amint nézegette magát a tükörben a királyné, kérdi:
Tükröm, tükröm, felelj nyomban:
Ki a legszebb országomban?
Felelt a tükör:
Egyszer volt egy szegény molnár s annak egy szép leánya. Hol járt, merre járt, nem tudom, elég az, hogy találkozott a királlyal, az szóba áll vele, kérdezi, ki s miféle ember, hogy megy dolga. Mit gondolt, mit nem a molnár, bizonyosan azért, hogy többre tartsa a király, elkezdett dicsekedni, hogy van neki egy szép leánya, szép, mint égen a ragyogó csillag, de ez semmi, az ő leánya olyan leány, hogy a szalmából aranyat fon.
- No, mondta a király, ilyent sem hallottam világéletemben. Hallod-e, molnár, ha csakugyan olyan ügyes a leányod, hozd el holnap a palotámba, hadd lám, igaz-e a beszéded.
A molnárnak egy kicsit lefittyent az ajaka, mert szépnek szép volt a leány, az igaz, de hogy a szalmából aranyat fonjon, - sült hazugság volt az. De ha már járt a szája, meg nem másolhatta s másnap elvitte a leányt a királyhoz. Bezzeg hogy nem szólt a leányának semmit, csak bevitte a palotába, aztán Istennek ajánlotta s elszaladt a palotából.
Bemegy a leány a királyhoz, köszön illendőképpen, a király fogadja, aztán se szó, se beszéd, bevezette egy szobába. Az a szoba tele volt szalmával s mondta a király a leánynak:
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha: azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma. Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából. Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordúlt a kezéből, beleesett a kútba.
Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg azt mondta nagy haraggal:
- Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!
Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt - halljatok csudát! - egy gyönyörűséges, szép réten volt!
Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele volt kenyérrel:
Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került horogra hal, mikor nem.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:
- Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi. Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.
- Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem vagy igazi hal.
Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.
- Hallá-e, hát megint nem fogott halat? - kérdezte az asszony. - Mi lesz velünk?
Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.
Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jöttment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.
Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.
Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós, fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak, hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok, úgy, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.
Volt egyszer egy szegény királyfi; volt ugyan egy kis birodalma, ha kicsi is, ahhoz elég nagy, hogy megházasodhassék. Mert azt vette a fejébe.
Hanem azért vakmerőség volt, hogy éppen a császár leányát szemelte ki magának, s megkérdezte tőle:
- Feleségül jönnél-e hozzám?
Mégis meg merte kérdezni, mert nevét-hírét messze földön ismerték, s százával akadtak volna királykisasszonyok, akik azt felelték volna neki:
- Szíves-örömest!
De hogy a császár leányát okos dolog volt-e feleségül kérni? No, majd megtudjátok.
De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a kaszálókon petrencékbe hordták a szénát; piros lábú gólyák lépdeltek méltóságteljesen a réteken, és egyiptomi nyelven kerepeltek - ez volt az anyanyelvük. A gabonaföldeket, kaszálókat sűrű erdők övezték, s az erdők ölén mély vizű tavak csillogtak. Szép volt, nagyon szép volt a határ!
Mély árkokkal körülszegett, régi udvarház melengette öreg falait a napsütésben. Környékét fölverte a lapu, falai tövétől az árkok széléig kedvükre nőttek-terpeszkedtek az óriási lapulevelek; egy-egy magasabb bokor alatt kényelmesen megállhatott volna egy kisgyerek.
Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a kacsának, amelyik itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse. Sokáig kellett melengetnie a tojásokat, s a kacsa sokat unatkozott: vendég ritkán vetődött el hozzá, a társai meg az árkok vizében bukdácsoltak, nem szívesen totyogtak ki a szárazra, hogy a világ folyásáról társalogjanak vele a lapulevelek alatt.
Egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a második, s a többi. "Sip-sip!" - örültek meg a világnak a fiókák, s kigombolyodtak a tojásból, mint megannyi megelevenedett tojássárgája.
Hajdanában, öreg időkben, élt egy hatalmas császár,aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.
Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdőben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - erről a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik."
Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földről a sok takács, szabó, szövőasszony.
Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme.
"Ez volna még csak a nagyszerű ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!"
MESE HÉT KÉPBEN
ELSŐ MESE
egy tükörről és cserepeiről
Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög! Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt, de még az Óperenciás-tengeren is túl, túlonnan túl, volt egy szegény ember, annak egy fia, úgy hívták, hogy Miklós. Ez a legény olyan szép volt, hogy szépségének híre ment messze földre, lepingálták a képét, s úgy árulták ország-világszerte. Nem is hítták másként: Szép Miklós.
Egyszer Szép Miklós kimegy a rétre kaszálni, s amikor éppen fenné a kaszáját, leszáll elébe egy pelikánmadár, hozott a csőrében aranyos levelet, s szépen letette a földre. Fölveszi Miklós a levelet, nézi, nézi, hát igazán neki van írva. Az volt kívül a levélen:
Ajánlom a levelemet világhíres Szép Miklósnak.
Nézi belül, hát oda vajon mi van írva?
Hallod-e, te világhíres Szép Miklós, láttam én is a te képedet, szeretném látni, hogy igazán olyan szép vagy-e! Gyere hát el szép Tündérországba, menj mindenütt a pelikán után. Aki neked e levelet írja, nem más, mint Tündér Ilona, Tündérországnak a királynéja.
Vállára vetette Miklós a kaszát, bement a faluba, elbúcsúzott apjától-anyjától, minden atyafiától, elindult Tündérországba, ment szépen a pelikánmadár után. Ment, mendegélt árkon-bokron át, erdőn-mezőn keresztül, leszakadt a testéről a gúnya, nem volt a csizmájának se sarka, se talpa, olyan rongyos volt, mint egy koldus. De szép Miklós csak ment, mendegélt a pelikán után. No, megérkezik nagy rongyosan Tündérországba, s azon rongyosan beállít a Tündér Ilona udvarába. Meglátja Miklóst egy szobaleány, szalad be Tündér Ilonához, s jelenti:
- Felséges királyné, megjött már Szép Miklós.
- Már hogy jött volna meg, ne beszélj olyan bolondot! – pattant fel Tündér Ilona, s jól pofon ütötte a szobaleányt.
Beszalad a másik szobaleány, s jelenti az is:
- Felséges királyném, itt van Szép Miklós.
Tündér Ilona ezt is jól pofon üti.